Egy rossz magyar New York-ban
A Village-be tartottam.
Jól begombolkoztam,
Mert ez volt az első utam a szabad világban.
A Csavargók Királya
Hívott vacsorára,
Aztán levitt az utcára,
Ahol az élet épp olyan, mint egy korcsolyapálya,
Hippik, feministák, kokósok,
Spiclik, transzvesztiták, h*mokosok,
Punkok, anarchisták,
Használt nők és eszmék vására.
Az emberek köszöntek nekünk és csak lágy szellő fújt.
A Mester elj átszotta nekem a New York City Bluest.
Húsz óra a Greyhound Bus-ban.
Jimi Hendrix sírja felé húztam
És olyan ostobán bámultam,
Mert én voltam a buszon az egyetlen fehér.
Ady a szívemben,
Kerouac a kezemben,
Cseh Tamás a fülemben.
Féltem tőlük nagyon, bár tudnám, hogy miért?
Egy üveg került elém,
Mosolyogtak felém,
És végre így értettem meg én,
Hogy ezen a buszon csak az jár, aki igazán szegény.
Az ablakot zápor verte és a szél üvöltve fújt.
Hiányzott a bandám, a nőm és az ördög belém bújt.
Délen, New Orleans-ban,
A Preservation Hall-ban
Egy tízdollárost adtam
Egy vénséges vén fekete zenésznek.
Adott vagy hetven évet
Magából a zenének,
És nem értették a népek,
Hogy miért játszik még mindig? Mondd, mi a fenének?
A játék neki már csak kényszer,
Hogy ehessen naponta kétszer
És iha**on is legalább négyszer.
Mert így van értelme csak az életének.
És la**an gyűlt a dollár, alig több, mint húsz.
Én sírva hallgattam végig a Basin Streeet Bluest.
Chicago városában
Egy szakadt blueskocsmában
Új barátra találtam,
Aki megmutatta nekem, hogy a blues még merre él.
Kedden, öt órakor
A Déli Oldalon,
A tikkasztó napon
Egy kokainárust fejbelőttek egy adag porért.
A por hófehér,
A flaszter csupa vér.
Az élet csak ennyit ér?
Nem tudom, de a világ nekem többé nem fekete-fehér.
Ittunk a kocsmában, aznap Sugar Blue fújt
Egy öreg balladát, a Kokain Bluest.